"7 és fél hónap múlva (2015. április 12.)"
Már csak két hónap és vége az iskolának, bár én ebbe nem igazán tartozom bele mert már itthon vagyok a nagy pocakommal. Bogi a múlt hónapban szült. Gyönyörű kislányuk született és a neve Tóth Enikő Lilla lett, de nyilvánvalóan az Enikőt fogja használni. Borzalmasan hasonlít Szabira és rá. Mi is várjuk már a babánkat, már berendeztük neki a szobáját, minden szükséges - és nem szükséges - dolgot megvettünk.
- Hogy van a fiunk? - ölelt át hátulról Bence.
Amikor tavaly nyáron megígérte hogy igenis normális lesz és mindenben mellettem áll, igazat mondott. Nála jobb apukát nem tudnék elképzelni a gyerekünknek.
- Hát szerintem most menni próbál már, mert igen rugdoss - nevettem.
- Jaj kicsikém - simított végig a kidudorodó hasamon.
- El kéne most már dönteni a végleges nevét - mondtam - Már bármikor megszülethet és ez a dolog nem várhat.
- Rendben, akkor mik a lehetőségek? - kérdezte.
Jól tudta hogy csak azok a nevek közül választhat, amit én mondok. Nő uralom van mi tagadás.
- Hát nekem tetszik az Olivér, Levente és az Ádám - soroltam.
- Olivér biztos hogy nem lesz -rázta a fejét - Valaki meghallja ezt a nevet és a fiúnkat a lovakhoz fogja kötni, márpedig a mi gyerekünk nem fog lovagolni, majd focizik vagy kosarazik inkább.
- És ha mondjuk matek zseni lesz? - kötözködtem.
- Hát az én agysejtjeimmel, amilyen hülye vagyok matekból nem hiszem, de legyen inkább az, mint hogy lovagoljon - közölte.
- Rendben akkor Olivér kihúzva - mondtam neki - Akkor Ádám vagy Levente?
- Mit szólnál a Tóth Leventéhez? - érdeklődött némi gondolkodás után.
- Miért nem a másik? - kérdeztem.
- Mert a nyárról jut eszembe az Ádám név, a volt barátnőm agyatlan pasija egészen pontosan - magyarázta meg.
- Most hogy mondod... - gondolkoztam el.
- Tiszta okos vagyok - karolt át.
- Szeretlek! - vallottam be neki megint.
- Én is nagyon szeretlek! - válaszolta, mint mindig, amitől továbbra is megdobbant a szívem.
"2015. április 27."
Újabb görcsök, de persze betudom a többi számlájára. Vagy két napja ez megy már, ezért utánaolvastam és azt írták róla hogy ez természetes. 3 nap múlva vagyok kiírva, amikor megindítják a szülést, ha szükséges. Nagyon ideges vagyok és lélekben már egy ideje készítem magam a fájdalomra. Epidurált biztos kérni fogok, tudom hogy egy kicsit árt Levinek, de biztos vagyok benne hogy nem bírnám a fájdalmat.
- Aúú - rezzentem össze.
- Mi a baj? -fordult felém azonnal Bence.
- Csak görcsölök megint, de most ez sokkal rosszabb volt, mint az előzők - estem kétségbe.
- Nyugi nincs semmi komoly baj!
- Aúú!
- Hanna? - esett kétségbe Bence is.
- Azt hiszem éppen elfolyik a magzatvíz - néztem le a lábam közé, ahol az ágynemű már nedves volt.
- Hozom a kocsit - pattant fel.
A következő 2 percben Bence ide-oda rohangált, bepakolta a legfontosabb dolgokat - pár ruhát nekem a kicsinek, cumi, pelenka stb. - majd az ölébe kapott és berakott a kocsi anyósülésére.
- Mindjárt ott vagyunk - ígérte.
Csak bólogatni voltam képes, mert különben felkiáltottam volna az összehúzódásoktól.
- Halló anya! Én vagyok az Bence. Hannának elfolyt a magzatvize, most viszem a kórházba - hadarta - Gyertek be a kórházba kérlek! Igen, hívd fel Hannáék szüleit.... Szabiékat is. Igen, köszi. Meg lesz. Szia! - tette le.
A kórházba beérve Bence kikapott a kocsiból és azonnal egy nővért keresett. Ő elvezetett minket egy szobába, rákapcsolt mindenféle gépre. Kaptam infúziót és érzéstelenítőt is.
- Ki az orvosuk? - kérdezte.
- Dr. Kapolcs Ferenc - válaszolta Bence a kezemet fogva.
- Rendben, máris szólok neki - tűnt el.
- Na szóval lássuk - sietett Ferenc - Még egy kicsit tágulnia kell - közölte, miután megvizsgált.
- Mit takar az hogy kicsit? - kérdeztem.
- Az 2 centimétert jelent még - válaszolta.
Ezután következett a másfél-két órás szenvedésem. Várnom kell hogy táguljak még, de ez kész kínszenvedés. Csodálkozom hogy Bence még bírja mellettem, mert hol ordibálós kedvemben vagy, hol sírni van kedvem.
- Itt vagyunk - rontott be mindenki csapatostul.
Bence sorjában megölelt mindenkit, majd az orvos bejött és kiterelt mindenkit a teremből, mondván "túl sokan vannak".
- Na nézzük - vizsgált meg újból - Igen. Úgy látom elkezdhetünk nyomni. Átvisszük a szülőszobába. Bence kérem menjen a nővérrel, hogy adjon önnek ruhát. Én is átöltözök, Hanna addig áttolnak a másik helyiségbe.
Két másik nővér fogta és át is toltak, közben úgy éreztem hogy bármelyik percben szétszakadhatok.
- Aúú!
- Nyugodjon meg kérem - mondta az egyik nővér.
Amikor betoltak az ajtón, pár másodperc múlva Kapolcs doktor úr is megjött Bencével együtt.
- Rendben. Akkor kezdhetsz nyomni - adta ki az utasítást.
A következő félórában a nyomások közben, olyan hangokat adtam ki, amit soha nem gondoltam volna.
- Már nem bírom - dőltem hátra.
- Nyomj még már látom a fejét - kért Ferenc.
- Kicsim bírd ki mindjárt vége - ösztönzött Bence.
- Aúú - nyomtam még egy utolsót, mindent beleadva, majd kifulladva megint hátradőltem.
Pár perc múlva meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját. Egy baba sírást.
- Úristen! - fordult el a barátom.
- Mutassátok meg kérlek! - suttogtam erőtlenül.
- Hanna, ő itt Tóth Levente - mutatta be Bence a kezében lévő csöppséget.
Óvatosan odaadta nekem a kicsit és ahogy ránéztem éreztem hogy elsírom magam. Soha életemben nem láttam még ilyen aranyos babát, de azt hiszem minden anya ezt mondja a gyerekéről.
- De aranyos vagy - mondtam neki, de nem hinném hogy hallotta már, mert bealudt.
- Ahogy mondod - csókolt homlokon Bence elérzékenyülve.
"2015. december 24."
Elfőztem az egész életemet. Itt a szent este és mi most szoktunk ajándékozni, valamint ilyenkor ül össze az egész család. És természetesen kinél ünnepelnénk ha nem nálunk.
- Hogy állsz életem? - kérdezte Bence hátulról átölelve.
- Mindjárt kész vagyok, amúgy is nemsokára megérkeznek - sóhajtottam - Levi?
- Minden rendben alszik még - nyugtatott meg.
Szülés után benntartottak 3 napig, utána kiengedtek. Nagy nehezen belerázódtunk mindenben és Bence is nagyon sokat segített nekem, attól függetlenül hogy napközben bejárt az óráira.
- Rendben. Az ajándékokat a fa alá beraktam - mondta.
- Köszönöm. Megyek átöltözöm - mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomva a szájára felmentem.
Kiválasztottam az egyik melegebb farmeromat egy kötött piros pulcsival együtt. A hajamat átfésültem és az arcomról lemostam a maradék lisztet és már késznek is nyilvánítottam magam, amikor csengettek.
- Majd én kinyitom, addig nézd meg Levit - mondta Bence, így egyből a gyerekszoba felé vettem az irányt.
Levente már ébren voltam és kíváncsian nézett körbe, mint ahogy mindig szokott.
- Jó reggelt álomszuszék - vettem ki a kiságyból - Épp jókor keltél fel, mert megjöttek a nagyidék és az unokatestvéred is - mondtam neki, mire elmosolyodott - Szóval viccesnek találod? - kérdeztem meg tőle -Akkor gyere mutasd meg a többieknek is milyen jó kedved van.
Lent mindenki a nappaliban gyülekezett és minket várt.
- Sziasztok - köszöntem és átadtam Bencének a fiát, aki kinyújtotta felé a kezét jelzésképpen.
- Szia kislányom! Milyen jól nézel ki - köszöntött anya.
- Köszönöm - vigyorogtam rá és apát is megöleltem.
- Szia csajos - köszöntött a legjobb barátnőm.
- Hali - öleltem meg őt is - Hogy van az én keresztlányom?
- Éhesen, lassan ennie kéne, de amúgy nagyon jól - mondta Szabi.
Miután mindenki köszöntött mindenkit, úgy gondoltuk hogy előbb ajándékozzunk és utána ebédeljünk.
Mindenki kerülgette a másikat hogy odaadhassák az ajándékokat.
- Jól van szeretném ha mindenki idefigyelne - emelte fel kicsit a hangját Bence, majd Levit átadta Szandrának.
- Nem tudtam melyik lenne a megfelelő alkalom - fordult felém, mire kérdőn néztem rá - De aztán úgy gondoltam a karácsony a legalkalmasabb erre, ahol mindenki jelen van, aki leginkább számít - mondta, majd letérdelt.
- Bence - suttogtam és éreztem hogy könnyek kezdenek el gyűlni a szememben.
- Szabó Hanna, megtisztelnél azzal hogy hozzám jössz feleségül és Tóthné Szabó Hannává válsz? - kérdezte tőlem, miközben nagy nehezen előkotort a zsebéből egy kis dobozkát, majd azt kinyitva egy gyönyörű gyűrű látványa tárult elém.
- Igen - bólogattam hevesen, miközben a nyakába vetettem magamat.
Kivette a dobozkából a gyűrűt és pontosan a bal kezem gyűrűsujjára húzta.
- Ez gyönyörű! Szeretlek! - néztem rá.
- Én is nagyon szeretlek - csókolt meg.
A többiek gratuláltak, majd leültünk az ebédhez. Még evésközben is a gyűrűt néztem az ujjamon, ami csak azt bizonyította hogy megint beleszerettem a most már vőlegényembe. Mindenem megvolt, amit egész életembe szerettem volna és ezt mind egy izgalmas nyárnak köszönhettem.
